Prológus

Visszatérés

Sebastian

Megesküdtünk rá, hogy soha nem térünk vissza Angelstone-ba. Hogy miért? Mert túl sok sebet szakítanánk fel. Bár annyi minden köt ide engem és a többieket is. Itt születtünk, itt nőttünk fel, innen menekültünk el...

Én vágytam vissza a legjobban. A sok emlék, a szüleim sírja, a Cel-tó és maga a város, ahol születtem. Annyi éve volt már, hogy menekülésre kényszerültünk, de még mindig úgy emlékszem minden egyes tájára, mintha ott állnék. Nem tudom elfeledni, ahoz túl mély emlékek.

New Yorkban jártunk, amikor Antonio elősször felvetette, hogy jöjjünk vissza. Persze mindannyian letorkoltuk:

  - Meg őrültél? - mondta Bianca. - Hát nem emlékszel mért jöttünk el?

  - Hogy is felejthettem volna el, csak veletek ellentétben én túl tudok lépni rajta.

  - Túl lépni? - Néztem keserűen a szemébe.

  - Igen - felelte Antonio. - Túl léptem. Elvégre már majdnem 150 éve történt.

Éreztem, hogy van valami abban, amit mond, de én képtelen voltam "túl lépni" azon, ami akkor történt. Túl sok vér tapadt ahhoz a pár héthez, hogy el tudjam felejteni. És tudtam, hogy a többiek is így látják a helyzetet.

Antonio ezután bevonult az átmeneti szobájába. Az öcsém mindig is makacs volt. Túl makacs, hogy elviseljen egy vereséget is. Tudtam, hogy itt még nincs vége. És nem is tévedtem.

Antonio ezután minden ezközt megragadott, hogy elérje a célját. Ott áskálódott, ahol tudott. Megpróbált mindenki szívére hatni, míg a maga oldalára nem állította Charlotte-t. Onnan pedig nem volt megállás.

Bianca is szépen lassan beadta derekát. Csak én voltam hú az eskünkhöz, de be kellet lássam, hogy nincs esélyem.

Visszatértünk, aminek az énem egy része még ürült is. Az a részem, ami csak a normális életre gondolt. Az okosabbik felem viszont tudta, hogy nagy hiba volt átlépni Angelstone határát.